Képsíkok párbeszéde Szûcs Attila munkáiról A kép a képben disznóvágást ábrázol. Véres hóban állják körül a férfiak a tetemet, és készülõdnek a belezéshez, miközben távolabbról gyerekek csoportja figyeli a folyamatot. A realista kép elõtt, annak síkjával mármár túlzottan is kiszámítottan párhuzamosan, két múzeumlátogató halad el, az egyik beletörõdve tolja kerekesszékbe szorult társát, utóbbi a képre néz, megtörve, szomorúan. A jelenet érdekességét nem témája, vagy frontális beállítása adja, hanem az a képi ötlet, hogy a háttér az elõtér figuráin átszüremlik, mintha azok félig átlátszóak lennének. Ettõl a megoldástól a kép elõször álomszerûvé, szürreálissá válik, hogy aztán a háttér/téma dialektikusan felfogott ellentétpárjának a példázatává váljon, melyet kényelmesen végig lehet ragozni a város/vidék, elitkultúra/tömegkultúra viszonylatokon. A következõ kép is múzeumi keretben mutatja magát: fiatal nõk állnak klasszikus, fürdõzõ nõi aktok elõtt. Itt is átszûrõdik a háttér, de a két sík viszonya tovább bonyolódik azzal, hogy az egyik nõi aktnak nincsen képi háttere. Balról a második nõ hátán jól kivehetõ az alak, míg a festmény csak a válla elejéig tart. A “nõkrõl alkotott kép” ami a hátteret adja, így kitárul, és absztrakt, általános beszédmóddá válik, ami egyben a testi szépség eszményi voltán kereszül elõírás is lesz: éppen azoknak a testeknek a látványát hivatott szabályok közé szorítani, melyeken átszûrõdik. A Lány színes csíkokkal címû kép elsõ látásra nem illik bele ebbe a koncepcióba. Pedig itt is két, egymásra vonatkoztatott síkfelület összjátéka adja a kép értelmét: Az a láthatatlan felület, ami, Alberti szavaival élve, ablakot nyit egy másik világra, tehát lehetõvé teszi, hogy a rajta elterülõ festékrétegek térben ábrázolják a lány karjait és arcát, haját, illetve a címben is jelzett színes csíkok, amelyek ugyanennek a felületnek a megkerülhetetlen síkszerûségét hangsúlyozzák. A két különálló részt a szemlélõ vizuális képzelõereje köti össze: a színes csíkok néha ponchoként látszanak, mintha átragadtak volna az illuzórikus térbe, máskor meg a felismert fej veszíti el térbeliségét és lesz, ami tulajdonképpen mindig is volt: festékfolt. A két sík így tulajdonképpen a modern festészet klasszikus kérdését, az illuzórikusság és a síkszerûséget problémáját veti fel, egyetlen heterogén felületen. Ugyanez az alapproblémája a Felkészülés a sötétségre címû képnek. Tányérsapkás, katonának látszó alakok állnak a mezõn, nem tudni természetes puszta, vagy letarolt csatatér. A jobboldali alak mintha eligazítást tartana a másik kettõnek, pálcájával elmutat valamerre kifele a térbõl. A három alak mintha észre sem venné mi lebeg felettük, egy három dimenzióba elhelyezett áthatolhatatlanul sötét négyzet. Ez a nem evilági alakzat megváltoztatja a fényt, ahogy a kép szélén elhomályosítja a részleteket, és mintha valami hatalmas fényforrás világítaná meg hátulról. Malevich szuprematista ikonja tájképi környezetben? Kétféle értelmezés is kézenfekvõ lehet: a síkszerûség gyõzelme az illúzió felett, vagy éppen ellenkezõleg: a fekete négyzet perspektívikus beforgatása a térbe és így inkább a klasszikus figurativitás diadala? Esetleg Tarkovszij Zónájának mágikus középpontja? Valami isteni cenzúra? Nem tudom. A sötétség által ébresztett nyugtalansággal csak úgy tudunk megküzdeni, ha tudatosítjuk magunkban a képiség tapasztalatait. ifj. Gárdonyi László 2014